2013. január 12., szombat

5; Fejezet

Beiktattam egy kis szünetet a végeláthatatlan tanulás közben, hogy végre felkerülhessen az új fejezet :) Ha túlélem ezt az időszakot, akkor már több időm lesz irkálni, és akkor remélhetőleg nem kell majd ennyit várnotok :) A fanfic oldalon is lassan utolérem magam, szóval lehet csemegézni :D
Jó olvasást!!!


Adelaida: 

Az elkövetkező napok sem hoztak változást. Jöttem – mentem, de Loki mintha észre sem vett volna. Az elején még tartottam magam, - tudván, mire megy ki a játék, de a végtelenségig már nem bírtam lenyelni a mellőzöttséget.
- Mégis mi a francnak hoztál ide, ha most még csak nem is szólsz hozzám? – estem neki. Először nem válaszolt, csak tűnődve nézett rám.
- Szólalj már meg!
- Mit akarsz hallani? Nincs számodra semmi mondanivalóm – felelte, és ezt megerősítve, hátat fordított.
Na nem… ezt így nem fogom annyiban hagyni.
Elé léptem, és eldöntöttem, hogy már pedig én innen egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem kezdi aktivizálni magát.
Dühösen fújtatott, de legalább hajlandó volt rám figyelni, legalábbis úgy tűnt hogy szán rám néhány percet a drága és végtelen idejéből.  Karon ragadott, és szokásához híven húzott magával, mint egy neveletlen kiskutyát. Egész biztos, hogy valahol a házi kedvencek szintjén mozoghattam, az ő szemében. De lehet, hogy még azokkal is tisztességesebben viselkedik, mint velem.
Egyik folyosót hagytuk a másik után, de ő még mindig csak ment előre. Először azt hittem, hogy csak egy meghittebb helyet keres, ahol beszélhetünk – de erre a szobája is megfelelt volna. Aztán amikor elértünk egy nagy díszes ajtót, már kezdett derengeni, hogy itt megint nem rólam lesz szó. Benyitott, és máris rohant tovább.

- Kérlek, ne siess már annyira! – Igyekeztem lépést tartani vele, de az én szerény emberi tempóm kevésnek bizonyult.
- Vedd lejjebb a hangerőt, és ne nyavalyogj! – mordult rám. Úgy tűnt, hogy nagyon ideges. Talán nem szabadna itt lennünk. Ez megmagyarázná a zavart viselkedését.
- Miért vagy ennyire izgatott? – kérdeztem, most már suttogva.
- Majd mindjárt megérted.
Miután elhagytuk az utolsó lépcsősort is, elengedte a kezemet és én valóban megértettem.
Lehozott a „kincseskamrába”. Még kérdezni se volt időm, máris közölte a szabályokat.
- Nem nyúlhatsz semmihez sem.
Tényleg egy múzeumban éreztem magam, és Loki volt a teremőr.
- Most hogy végeztél a tárlatvezetéssel, elárulnád végre, hogy miért jöttünk ide le? – Kíváncsian meredtem rá. Válasz helyett, közelebb lépett az egyik relikviához, engem pedig magához intett.
Most már ketten bámultuk a kéken világító dobozkát.
- Ne járasd az agyad, úgysincs róla fogalmad, hogy mi ez. Még csak fel sem tudod fogni, hogy mekkora erővel bír… - motyogott az orra alatt.
- Imádom, amikor sértegetsz. De ha talán elmagyaráznád… lehet, hogy fel tudnám fogni.
Igyekeztem megtalálni azokat a szavakat, amivel hatni tudtam az egójára. Isten vagy sem, ő is csak pasiból volt.

- Ez a szelence, a népem tulajdona volt egykoron, de most már Asgardé. Ahogy én is…
Értetlenül meredtem rá. Mi az, hogy a népéé? Mit titkol előlem?
- Loki, én ezt nem értem… - aztán egy fél pillanattal később mégis. Sőt azt is, hogy eddig semmit sem tudtam az igazi valójáról, és hogy nem véletlen, hogy ide hozott.
A külseje megváltozott. Pont úgy, mint a múltkor a szobánkban. De most nem a hangulatváltozás, a düh hozta ki belőle. Egyszerűn csak hozzáért a szelencéhez, és az álcájának vége lett.
Félve vártam a reakcióját, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Nem tudom mi zökkentett ki, de tettem egy óvatos lépést hátrafelé, és ha nem állít meg, az ajtóig futok.
- Nem mész sehova! – dörrent rám. Nagyon utáltam, amikor valaki parancsokat osztott nekem, de most inkább lakatot tettem a számra.
- Miért nézel ki ilyen furán? – kérdeztem gyorsan, mert éreztem, hogy megremeg a hangom.
- Nocsak. Már nem tűnsz olyan bátornak – jegyezte meg. – Ez az igazi valóm – adta meg végül a választ.
- Az igazi valód? – kérdeztem vissza. Már majdnem megkérdeztem azt is, hogy miért rejtegeti magát, de miután belenéztem a vörös szemeibe, rájöttem hogy ez nagyon ostoba kérdés lenne. Elvégre senki sem akarna ilyen módon a figyelem középpontjába kerülni. 

- A többiek is így néznek ki?
- Adelaida! Kicsit sem figyelsz arra amit mondok neked? – förmedt rám. – Nem, senki sem néz így ki aki Asgardban született. Engem örökbe fogadtak.
Erre már felkaptam a fejemet. Ez biztos nagyon kellemetlen lehet neki, ha ennyire kibukott miatta. Elgondolkoztam, hogy én vajon hogy reagálnék, ha megtudnám hogy adoptáltak. Habár az én esetemben nem változna semmi, de legalább jó magyarázat lenne a szüleim viselkedésére.
- Sajnálom Loki. – Próbáltam kedves lenni vele, és nem akartam még tovább szítani a feszültséget. A félelmemet legyűrve, közelebb léptem hozzá és megérintettem a karját.
- Küzdhetsz amennyit csak akarsz, bármit megtehetsz értük… de akkor is kívülálló maradsz – morgott maga elé.
- Ez nem igaz, legalábbis ebben a formában nem – csóváltam meg a fejemet. – Édesanyád biztosan szeret téged, ezt azonnal láttam, amikor először beszéltem vele. És a többiek is biztosan…
- Mégis mit tudsz te erről, ostoba nőszemély? – vágott vissza. Gúnyolódással palástolva a sértettségét.
- Épp eleget. Tudom, milyen szeretet nélkül élni.
Nem akartam visszagondolni a múltamra, és újból feltépni a sebeket. Nem mindenkinek adatott meg a békés otthoni légkör. Az egyetlen ember, aki fontos volt nekem, már nem él. A többi pedig nem számít… ahogy én se számítok nekik. Nyilván az se lepné meg őket, ha tudnák hogy eltűntem. De miért is lepné meg őket, hiszen gyakorlatilag megszakították a kapcsolatot velem. Talán így a legjobb.
Most Loki próbált információhoz jutni, megérteni az arcomat eltorzító grimaszból származó düh eredetét. De vannak dolgok, amikről még neki sem kell tudnia. 

- Hmm… úgy tűnik, nem csak nekem vannak még titkaim – jegyezte meg. Egyetértően bólintottam. De ezek a titkok az enyémek maradnak – tettem hozzá magamban.  
Miután visszanyerte az Asgardi álcáját, ismét faggatni kezdtem.
- Szóval, mi volt ez az egész? Ha nem itt születtél, akkor hol?
- Nem fogom magamat ismételgetni – mordult fel, tökéletesen elengedve a füle mellett a kérdésemet. – A lényeg, hogy engem csak befogadtak, csak megtűrnek. De nagyon kilógok a sorból.
- Mert nem is akarsz beolvadni – kontráztam rá, de még mielőtt lekiabálta volna a fejemet, a szavába vágva folytattam.
- Nekem semmi bajom a lázadókkal. Én is az vagyok – kacsintottam rá, és elvigyorodtam. Úgy tűnt, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy egy időre elássuk a csatabárdot.

Loki:

Hiba volt ide hozni Adelaidat. Túlságosan is befolyásolja a körülötte lévőket. Sokszor még engem is összezavart, és ezt már nem lehetett Sigynre fogni. Ez több szempontból sem volt túl előnyös. Egyrészt tartanom kellett magam a tervhez, amiben a hisztijei nagyban gátoltak. Másrészt sokszor tényleg nem tudtam már, hogy mit is akarok. Még magamnak is alig mertem bevallani, hogy jól elszórakoztat a jelenléte. Mókás ahogy a szánalmasan emberi képességeit figyelmen kívül hagyva küzd, hogy elfogadjam. Már az is megfordult a fejemben, hogy rendelkezik valamilyen képességgel, és az hat mindenkire. Legalább lenne indokom, hogy megöljem. Asgard érdeke az első…
De valahogy ez olyan hamisan csengett. Mit árthat nekünk ez a kislány?
Sigyn más volt, nagyon más. Csendes, és tudott viselkedni. Emellett komoly ereje volt, és habár sokszor nem értettünk egyet, de mindig mellettem állt… a végsőkig. Nagyon hiányzott.
Adela hozzá képest tényleg csak egy gyerek volt. Mindegy mit mondtam neki, ment a saját feje után. De az kétségtelen, hogy megbízott bennem, amit ki tudnék használni. És ki is fogom, amint eljön az ideje. Nem kéne sokat győzködnöm, vagy ha kell kényszerítem – morfondíroztam tovább, miközben Adelát magamhoz öleltem.
Csak egy egyszerű, de gonosz varázs kell, és vége. És aztán Sigyn újra velem lesz…
De még vártam valamire, talán a nagy végső elhatározásra. Emberi gyengeség lett volna bevallani, hogy nem akartam megölni.
Olyan ártatlanul pislogott rám, hogy nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
De addig is, akad még némi elintéznivaló, amiben akár a segítségemre is lehet, habár lehet hogy nem lesz ínyére.
- Mi a baj kedves? – törte meg a csendet. Erre már húztam a számat. Utáltam, ha becézgetnek, ő pedig még csak komolyan se gondolta.
- Ahhoz neked semmi közöd.
Kivételesen nem kezdett el feleselni, de látszott, hogy ez most betalált. Túlságosan is beleélte magát a romantikus hangulatba. Fúj nyáladzás.
- Ha kiduzzogtad magad, szedd rendbe az ábrázatodat, mert Atyámnak bejelentése van számodra.
Persze én erről már tudtam, csak szerettem meglepetést okozni, főleg ha az felkészületlenül érte az áldozatot. Adelaida sem tűnt túl boldognak.
- Te tudod hogy miről van szó? – kérdezte azonnal.
- Talán… - feleltem titokzatosan, és élvezettel lestem a kínlódását. Majd felrobbant a kíváncsiságtól, de jó volt húzni az agyát. Így olyan kiszolgáltatott volt nekem.
- De nem kell félned – nyugtattam meg. – Nem fog fájni, és veszélyes sem lesz.
- Ez egész biztos, hogy a te ötleted volt – nézett rám vádlón.
- Ne találgass! – szóltam rá, de jót vigyorogtam a fancsali arcán.

Adelaida:

Nem igazán szerettem az olyan számonkérést, amire nem kaptam elég felkészülési időt. Amennyire lehetett, ezeket elkerültem. A mostani azonban kivétel, innen nincs hova menekülnöm. Reszkető térdekkel követtem Lokit. Ő bezzeg nagyon élvezte a szorongatott helyzetemet, és széles jó kedvét meg sem próbálta elrejteni előlem.
- Legalább egy kicsit lehetnél együtt érzőbb – pirítottam rá.
- Ugyan miért tenném?
- Mert az olyan uralkodói tett lenne. – Próbáltam megint behízelegni magam, és láttam hogy ettől hízik a mája, de tartotta magát a jégszobor státuszhoz.
Csak abban bízhattam, hogy Odin értelmesebb gondolkodású, mint a fia, és ő biztosan nem fog kiabálni velem.
Amint beléptünk a trónterembe, a maradék önbizalmam is elszállt. Nagyon kellemetlen volt ott álldogálni egy száll magamban, és szembenézni az ítélethozó hatalommal.
- Azért hívtunk ide Adelaida, mert döntésre jutottunk veled kapcsolatban.
Ezen a ponton már felgyorsult a vészvillogóm. Mikor kezdhettek gondolkozni a sorsom felől? És engem miért nem kérdeztek meg erről? Mégis csak Lokinak van igaza, itt nem sokra becsülik a jöttmenteket. 

- Mire jutottak? – tettem fel a mindent eldöntő kérdést.
- Itt maradhatsz köztünk, de ennek ára van. Teljesítened kell egy próbát, amivel bizonyítod a rátermettségedet.
Miután zengő hangja elnémult, ott álltam totál megsemmisülve. Nem tudom mire vártak, de nem törtem ki örömujjongásban.
- Ezt még át kell gondolnom – hadartam el gyorsan, és egyszerűen elrohantam. Nem mertem rájuk nézni, a szemükbe – de még így is elkaptam némelyikük pillantását. Csalódottak voltak, főleg Frigga. Loki arcáról nem olvastam le érzelmeket, de nyilván nem lepte meg a viselkedésem. Nem is várt tőlem többet.
Újból a szobámba menekültem, de igazából ott sem találtam nyugalmat. Van, ami elől nem lehet elfutni. A szégyen belülről mardosott.
Teljesen kiakadtam. Mit akarnak ezek tőlem? Vigyem vásárra a bőrömet – hogy bizonyítsak valamit, ami nem vagyok. Ez aztán a vendégszeretet… - pufogtam magamban, de aztán Loki is bejött a szobába.

- Nem tudom miért rohantál úgy el. Kicsit jobban is tisztelhetnél minket – vetette oda, és ezzel robbant a bomba.
- Oda megyek, ahová csak akarok, és ehhez nem fogom senki engedélyét kérni.
Ez nagyon nem tetszett neki. Már egyáltalán nem mosolygott, és mikor közelebb lépett, én automatikusan hátrálni kezdtem. De most elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra tudatja, hogy ki itt a főnök.
Teli torokból kezdte szórni felém a szebbnél szebb sértéseket, megtoldva némi fenyegetéssel. Egyre ijesztőbb volt, ahogy fölém hajolt és a tekintetéből sütött a gyűlölet. Tudtam, hogy be tudná váltani az ígéreteit. Fogalmam sem volt, hogy mit vétettem, de hatalmas bűnöm lehetett. Egész kicsire összehúztam magam, és rá se mertem nézni. Csak azt akartam, hogy véget érjen ez az egész, és végre egyedül hagyjon – amikor majd jól kisírom magam.
Miután kiadta a mérgét, látta rajtam hogy a hatás nem maradt el. De mivel nyilván erre utazott, nem kezdett el vigasztalni, szó nélkül távozott. Ezek után nekem sincs itt maradásom. Az biztos, hogy haza nem tudok menni… főleg nem egyedül. De itt viszont nem maradok.
Kilopóztam a szobából, és a kert felé vettem az irányt. Annyira már ismertem a járást, hogy tudjam merre a hátsó kijárat. Amit eddig csak belülről szemlélhettem. Eddig.
Senkinek sem fog szemet szúrni, ha itt téblábolok. És ez az egyetlen esélyem, hogy elhagyjam a palotát. Hogy ezek után hova megyek, arra már nem volt ötletem. Talán be a vadonba. Egyedül.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése