2013. május 31., péntek

Sziasztok!

Jó régóta nem jelentkeztem már, főleg nem új fejezettel.. ami elég gáz, de még mindig folyamatban van.
Közben ezer más dologba is belevágtam, de a blogot se felejtettem el, csak most inkább a háttérben maradok.

Amint azt észrevehettétek, az egyik történetem lekerült a palettáról.
Ennek több oka is van, de ami a legfontosabb - hogy már nem érzem, hogy az a stílus, amiben íródott és amit képvisel, közel állna hozzám. Nem arról van szó, hogy ne szeretném továbbra is ( mindig is fontos lesz nekem ), de már nem tartom vállalhatónak. Más irányba indultam el, és amerre tartok, ott már nincs helye az értelmetlen erőszaknak, csúnya beszédnek. Jelentősen rontja a színvonalat, és szeretném elkerülni, hogy bármi hasonlót a nevemhez társítsanak. 
Akit ennek ellenére érdekel, írjon egy üzit és eljuttatom neki :) 

A jó hír, hogy valóban haladok a törivel, és bekerültem egy olyan közösségbe, ahol tudjuk egymást bátorítani. Szóval remélhetőleg ezzel sem lesz gond :)

Tudom ezzel csúsztam pár hetet, de nem is én lennék, ha nem szúrnám be ide is a videót :)

(Inkább nem akarom megérteni, hogy miért kell egyszerre a szinkron és a felirat is...)

2013. január 12., szombat

5; Fejezet

Beiktattam egy kis szünetet a végeláthatatlan tanulás közben, hogy végre felkerülhessen az új fejezet :) Ha túlélem ezt az időszakot, akkor már több időm lesz irkálni, és akkor remélhetőleg nem kell majd ennyit várnotok :) A fanfic oldalon is lassan utolérem magam, szóval lehet csemegézni :D
Jó olvasást!!!


Adelaida: 

Az elkövetkező napok sem hoztak változást. Jöttem – mentem, de Loki mintha észre sem vett volna. Az elején még tartottam magam, - tudván, mire megy ki a játék, de a végtelenségig már nem bírtam lenyelni a mellőzöttséget.
- Mégis mi a francnak hoztál ide, ha most még csak nem is szólsz hozzám? – estem neki. Először nem válaszolt, csak tűnődve nézett rám.
- Szólalj már meg!
- Mit akarsz hallani? Nincs számodra semmi mondanivalóm – felelte, és ezt megerősítve, hátat fordított.
Na nem… ezt így nem fogom annyiban hagyni.
Elé léptem, és eldöntöttem, hogy már pedig én innen egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem kezdi aktivizálni magát.
Dühösen fújtatott, de legalább hajlandó volt rám figyelni, legalábbis úgy tűnt hogy szán rám néhány percet a drága és végtelen idejéből.  Karon ragadott, és szokásához híven húzott magával, mint egy neveletlen kiskutyát. Egész biztos, hogy valahol a házi kedvencek szintjén mozoghattam, az ő szemében. De lehet, hogy még azokkal is tisztességesebben viselkedik, mint velem.
Egyik folyosót hagytuk a másik után, de ő még mindig csak ment előre. Először azt hittem, hogy csak egy meghittebb helyet keres, ahol beszélhetünk – de erre a szobája is megfelelt volna. Aztán amikor elértünk egy nagy díszes ajtót, már kezdett derengeni, hogy itt megint nem rólam lesz szó. Benyitott, és máris rohant tovább.

- Kérlek, ne siess már annyira! – Igyekeztem lépést tartani vele, de az én szerény emberi tempóm kevésnek bizonyult.
- Vedd lejjebb a hangerőt, és ne nyavalyogj! – mordult rám. Úgy tűnt, hogy nagyon ideges. Talán nem szabadna itt lennünk. Ez megmagyarázná a zavart viselkedését.
- Miért vagy ennyire izgatott? – kérdeztem, most már suttogva.
- Majd mindjárt megérted.
Miután elhagytuk az utolsó lépcsősort is, elengedte a kezemet és én valóban megértettem.
Lehozott a „kincseskamrába”. Még kérdezni se volt időm, máris közölte a szabályokat.
- Nem nyúlhatsz semmihez sem.
Tényleg egy múzeumban éreztem magam, és Loki volt a teremőr.
- Most hogy végeztél a tárlatvezetéssel, elárulnád végre, hogy miért jöttünk ide le? – Kíváncsian meredtem rá. Válasz helyett, közelebb lépett az egyik relikviához, engem pedig magához intett.
Most már ketten bámultuk a kéken világító dobozkát.
- Ne járasd az agyad, úgysincs róla fogalmad, hogy mi ez. Még csak fel sem tudod fogni, hogy mekkora erővel bír… - motyogott az orra alatt.
- Imádom, amikor sértegetsz. De ha talán elmagyaráznád… lehet, hogy fel tudnám fogni.
Igyekeztem megtalálni azokat a szavakat, amivel hatni tudtam az egójára. Isten vagy sem, ő is csak pasiból volt.

- Ez a szelence, a népem tulajdona volt egykoron, de most már Asgardé. Ahogy én is…
Értetlenül meredtem rá. Mi az, hogy a népéé? Mit titkol előlem?
- Loki, én ezt nem értem… - aztán egy fél pillanattal később mégis. Sőt azt is, hogy eddig semmit sem tudtam az igazi valójáról, és hogy nem véletlen, hogy ide hozott.
A külseje megváltozott. Pont úgy, mint a múltkor a szobánkban. De most nem a hangulatváltozás, a düh hozta ki belőle. Egyszerűn csak hozzáért a szelencéhez, és az álcájának vége lett.
Félve vártam a reakcióját, de képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Nem tudom mi zökkentett ki, de tettem egy óvatos lépést hátrafelé, és ha nem állít meg, az ajtóig futok.
- Nem mész sehova! – dörrent rám. Nagyon utáltam, amikor valaki parancsokat osztott nekem, de most inkább lakatot tettem a számra.
- Miért nézel ki ilyen furán? – kérdeztem gyorsan, mert éreztem, hogy megremeg a hangom.
- Nocsak. Már nem tűnsz olyan bátornak – jegyezte meg. – Ez az igazi valóm – adta meg végül a választ.
- Az igazi valód? – kérdeztem vissza. Már majdnem megkérdeztem azt is, hogy miért rejtegeti magát, de miután belenéztem a vörös szemeibe, rájöttem hogy ez nagyon ostoba kérdés lenne. Elvégre senki sem akarna ilyen módon a figyelem középpontjába kerülni. 

- A többiek is így néznek ki?
- Adelaida! Kicsit sem figyelsz arra amit mondok neked? – förmedt rám. – Nem, senki sem néz így ki aki Asgardban született. Engem örökbe fogadtak.
Erre már felkaptam a fejemet. Ez biztos nagyon kellemetlen lehet neki, ha ennyire kibukott miatta. Elgondolkoztam, hogy én vajon hogy reagálnék, ha megtudnám hogy adoptáltak. Habár az én esetemben nem változna semmi, de legalább jó magyarázat lenne a szüleim viselkedésére.
- Sajnálom Loki. – Próbáltam kedves lenni vele, és nem akartam még tovább szítani a feszültséget. A félelmemet legyűrve, közelebb léptem hozzá és megérintettem a karját.
- Küzdhetsz amennyit csak akarsz, bármit megtehetsz értük… de akkor is kívülálló maradsz – morgott maga elé.
- Ez nem igaz, legalábbis ebben a formában nem – csóváltam meg a fejemet. – Édesanyád biztosan szeret téged, ezt azonnal láttam, amikor először beszéltem vele. És a többiek is biztosan…
- Mégis mit tudsz te erről, ostoba nőszemély? – vágott vissza. Gúnyolódással palástolva a sértettségét.
- Épp eleget. Tudom, milyen szeretet nélkül élni.
Nem akartam visszagondolni a múltamra, és újból feltépni a sebeket. Nem mindenkinek adatott meg a békés otthoni légkör. Az egyetlen ember, aki fontos volt nekem, már nem él. A többi pedig nem számít… ahogy én se számítok nekik. Nyilván az se lepné meg őket, ha tudnák hogy eltűntem. De miért is lepné meg őket, hiszen gyakorlatilag megszakították a kapcsolatot velem. Talán így a legjobb.
Most Loki próbált információhoz jutni, megérteni az arcomat eltorzító grimaszból származó düh eredetét. De vannak dolgok, amikről még neki sem kell tudnia. 

- Hmm… úgy tűnik, nem csak nekem vannak még titkaim – jegyezte meg. Egyetértően bólintottam. De ezek a titkok az enyémek maradnak – tettem hozzá magamban.  
Miután visszanyerte az Asgardi álcáját, ismét faggatni kezdtem.
- Szóval, mi volt ez az egész? Ha nem itt születtél, akkor hol?
- Nem fogom magamat ismételgetni – mordult fel, tökéletesen elengedve a füle mellett a kérdésemet. – A lényeg, hogy engem csak befogadtak, csak megtűrnek. De nagyon kilógok a sorból.
- Mert nem is akarsz beolvadni – kontráztam rá, de még mielőtt lekiabálta volna a fejemet, a szavába vágva folytattam.
- Nekem semmi bajom a lázadókkal. Én is az vagyok – kacsintottam rá, és elvigyorodtam. Úgy tűnt, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy egy időre elássuk a csatabárdot.

Loki:

Hiba volt ide hozni Adelaidat. Túlságosan is befolyásolja a körülötte lévőket. Sokszor még engem is összezavart, és ezt már nem lehetett Sigynre fogni. Ez több szempontból sem volt túl előnyös. Egyrészt tartanom kellett magam a tervhez, amiben a hisztijei nagyban gátoltak. Másrészt sokszor tényleg nem tudtam már, hogy mit is akarok. Még magamnak is alig mertem bevallani, hogy jól elszórakoztat a jelenléte. Mókás ahogy a szánalmasan emberi képességeit figyelmen kívül hagyva küzd, hogy elfogadjam. Már az is megfordult a fejemben, hogy rendelkezik valamilyen képességgel, és az hat mindenkire. Legalább lenne indokom, hogy megöljem. Asgard érdeke az első…
De valahogy ez olyan hamisan csengett. Mit árthat nekünk ez a kislány?
Sigyn más volt, nagyon más. Csendes, és tudott viselkedni. Emellett komoly ereje volt, és habár sokszor nem értettünk egyet, de mindig mellettem állt… a végsőkig. Nagyon hiányzott.
Adela hozzá képest tényleg csak egy gyerek volt. Mindegy mit mondtam neki, ment a saját feje után. De az kétségtelen, hogy megbízott bennem, amit ki tudnék használni. És ki is fogom, amint eljön az ideje. Nem kéne sokat győzködnöm, vagy ha kell kényszerítem – morfondíroztam tovább, miközben Adelát magamhoz öleltem.
Csak egy egyszerű, de gonosz varázs kell, és vége. És aztán Sigyn újra velem lesz…
De még vártam valamire, talán a nagy végső elhatározásra. Emberi gyengeség lett volna bevallani, hogy nem akartam megölni.
Olyan ártatlanul pislogott rám, hogy nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
De addig is, akad még némi elintéznivaló, amiben akár a segítségemre is lehet, habár lehet hogy nem lesz ínyére.
- Mi a baj kedves? – törte meg a csendet. Erre már húztam a számat. Utáltam, ha becézgetnek, ő pedig még csak komolyan se gondolta.
- Ahhoz neked semmi közöd.
Kivételesen nem kezdett el feleselni, de látszott, hogy ez most betalált. Túlságosan is beleélte magát a romantikus hangulatba. Fúj nyáladzás.
- Ha kiduzzogtad magad, szedd rendbe az ábrázatodat, mert Atyámnak bejelentése van számodra.
Persze én erről már tudtam, csak szerettem meglepetést okozni, főleg ha az felkészületlenül érte az áldozatot. Adelaida sem tűnt túl boldognak.
- Te tudod hogy miről van szó? – kérdezte azonnal.
- Talán… - feleltem titokzatosan, és élvezettel lestem a kínlódását. Majd felrobbant a kíváncsiságtól, de jó volt húzni az agyát. Így olyan kiszolgáltatott volt nekem.
- De nem kell félned – nyugtattam meg. – Nem fog fájni, és veszélyes sem lesz.
- Ez egész biztos, hogy a te ötleted volt – nézett rám vádlón.
- Ne találgass! – szóltam rá, de jót vigyorogtam a fancsali arcán.

Adelaida:

Nem igazán szerettem az olyan számonkérést, amire nem kaptam elég felkészülési időt. Amennyire lehetett, ezeket elkerültem. A mostani azonban kivétel, innen nincs hova menekülnöm. Reszkető térdekkel követtem Lokit. Ő bezzeg nagyon élvezte a szorongatott helyzetemet, és széles jó kedvét meg sem próbálta elrejteni előlem.
- Legalább egy kicsit lehetnél együtt érzőbb – pirítottam rá.
- Ugyan miért tenném?
- Mert az olyan uralkodói tett lenne. – Próbáltam megint behízelegni magam, és láttam hogy ettől hízik a mája, de tartotta magát a jégszobor státuszhoz.
Csak abban bízhattam, hogy Odin értelmesebb gondolkodású, mint a fia, és ő biztosan nem fog kiabálni velem.
Amint beléptünk a trónterembe, a maradék önbizalmam is elszállt. Nagyon kellemetlen volt ott álldogálni egy száll magamban, és szembenézni az ítélethozó hatalommal.
- Azért hívtunk ide Adelaida, mert döntésre jutottunk veled kapcsolatban.
Ezen a ponton már felgyorsult a vészvillogóm. Mikor kezdhettek gondolkozni a sorsom felől? És engem miért nem kérdeztek meg erről? Mégis csak Lokinak van igaza, itt nem sokra becsülik a jöttmenteket. 

- Mire jutottak? – tettem fel a mindent eldöntő kérdést.
- Itt maradhatsz köztünk, de ennek ára van. Teljesítened kell egy próbát, amivel bizonyítod a rátermettségedet.
Miután zengő hangja elnémult, ott álltam totál megsemmisülve. Nem tudom mire vártak, de nem törtem ki örömujjongásban.
- Ezt még át kell gondolnom – hadartam el gyorsan, és egyszerűen elrohantam. Nem mertem rájuk nézni, a szemükbe – de még így is elkaptam némelyikük pillantását. Csalódottak voltak, főleg Frigga. Loki arcáról nem olvastam le érzelmeket, de nyilván nem lepte meg a viselkedésem. Nem is várt tőlem többet.
Újból a szobámba menekültem, de igazából ott sem találtam nyugalmat. Van, ami elől nem lehet elfutni. A szégyen belülről mardosott.
Teljesen kiakadtam. Mit akarnak ezek tőlem? Vigyem vásárra a bőrömet – hogy bizonyítsak valamit, ami nem vagyok. Ez aztán a vendégszeretet… - pufogtam magamban, de aztán Loki is bejött a szobába.

- Nem tudom miért rohantál úgy el. Kicsit jobban is tisztelhetnél minket – vetette oda, és ezzel robbant a bomba.
- Oda megyek, ahová csak akarok, és ehhez nem fogom senki engedélyét kérni.
Ez nagyon nem tetszett neki. Már egyáltalán nem mosolygott, és mikor közelebb lépett, én automatikusan hátrálni kezdtem. De most elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra tudatja, hogy ki itt a főnök.
Teli torokból kezdte szórni felém a szebbnél szebb sértéseket, megtoldva némi fenyegetéssel. Egyre ijesztőbb volt, ahogy fölém hajolt és a tekintetéből sütött a gyűlölet. Tudtam, hogy be tudná váltani az ígéreteit. Fogalmam sem volt, hogy mit vétettem, de hatalmas bűnöm lehetett. Egész kicsire összehúztam magam, és rá se mertem nézni. Csak azt akartam, hogy véget érjen ez az egész, és végre egyedül hagyjon – amikor majd jól kisírom magam.
Miután kiadta a mérgét, látta rajtam hogy a hatás nem maradt el. De mivel nyilván erre utazott, nem kezdett el vigasztalni, szó nélkül távozott. Ezek után nekem sincs itt maradásom. Az biztos, hogy haza nem tudok menni… főleg nem egyedül. De itt viszont nem maradok.
Kilopóztam a szobából, és a kert felé vettem az irányt. Annyira már ismertem a járást, hogy tudjam merre a hátsó kijárat. Amit eddig csak belülről szemlélhettem. Eddig.
Senkinek sem fog szemet szúrni, ha itt téblábolok. És ez az egyetlen esélyem, hogy elhagyjam a palotát. Hogy ezek után hova megyek, arra már nem volt ötletem. Talán be a vadonba. Egyedül.


2013. január 1., kedd

Sziasztok!!

Először is Boldog Új Évet!!
Igen, olyan mazochista állat vagyok, hogy még mindig gép előtt ülök ( tanulok :v ), de azért akartam jelezni, hogy élek, és nem tűntem el :)
Végre megtaláltam a tökéletes felületet a törijeimnek, és ha kicsit erőt veszek magamon, akkor talán szélesebb körben is terjeszthetem az igét x)
Tudom, ez senkit sem érdekel - inkább hozzam már az Emlékmás következő fejezetét :D

Ha oldalra tekintetek, azt vehetitek észre, hogy bővült az a bizonyos lista, és ez tényleg véresen komoly. Új film, új hatások - megint a rossz oldal, én a régi vagyok :)
Még nem tudom, hogy ide is felkerüljön-e, de lehet hogy itt is megállná a helyét.

Hoztam egy képet, ami tökéletesen lefesti a vívódásomat a két iromány között, és lerántja a leplet az új alkotásomról :)



2012. október 31., szerda

Újra itt vagyok!! :)

Az új fejezet is hamarosan érkezik, már csak az utolsó simításokat végzem, és úgy tervezem hogy a következőre sem kell már túl sokat várni :)
Ami még külön jó hír, hogy a későbbi fejezeteket már megírtam, így nagyjából egyenesben vagyunk :)

Boldog Halloweent minden kedves Olvasómnak!!




Ez egy saját alkotás lenne, nulla kézügyességgel, de a szándék a fontos és jól mutat a kertben :)



2012. szeptember 30., vasárnap

Na szóval...

először is köszönöm, hogy a gyatra írói teljesítményem és a nem túl gyakori frissítés mellett is látogatjátok a blogot :) Ez nagyon sokat jelent nekem!!!

Elértük a bűvös 2000-es számot, ami nagyon jól esik, és köszönöm mindenki kedves látogatómnak!!! :)

Én most egy hétre elpályázom az országból, Lokizálódni megyek ;) 
Viszont a kedvenc füzetem se marad itthon, és remélem hogy nem üres kézzel térek haza ( legalábbis tervek, ötletek terén ).
Igyekszem most már produkálni valamit, szóval még egy kicsit tartsatok ki!!!

Még egyszer köszönöm nektek!!!


Üdv,
Delora :)

2012. szeptember 18., kedd

Ezt még a múltkor akartam ide kirakni, de kiment a fejemből :)
Nekem nagyon tetszik!!

Ezentúl majd hozok képeket, videókat is, ha akad valami különlegesség.
A töris kép még alakul, és nem is lesz ilyen szép, de azért igyekszem :)




forrás: tumblr


2012. szeptember 11., kedd

4; Fejezet


Nagyon nagyon hosszú késés után, itt az újabb fejezet :) 

Adelaida:

- Akkor most ki is mehetnél. Vége a gyereknapnak – förmedtem rá Lokira.
- Nem megyek sehova, ez az én szobám – vágott vissza, és nagy urasan kényelembe helyezte magát az ágyon. Éreztem, hogy ebből megint vita lesz, amiket korábban szerettem elkerülni – de mióta itt vagyok, ez változott, és valahol a lelkem mélyén nagyon is tetszett a gondolat, hogy folyton kihozom a sodrából. Sokkal izgalmasabb, amikor kirobban belőle a valódabbik énje, amit igyekszik elfojtani. Az a csendes sunnyogás, titkolózás nekem nem jön be.

- Ez a szoba már csak volt a tiéd. Kár volt beköltöztetned – fölényeskedtem.
- Majd ha visszaereszkedtél a te szintendre, kezdj el öltözni, mert már csak ránk várnak.
Ez annyira övön aluli volt, hogy meg sem tudtam szólalni a dühtől. Amikor azt hittem, hogy ennél már nem tud jobban kibuktatni, ő is a ruha csere mellett döntött. Ott előttem.
Éreztem ahogy az arcomba szökik a vér, a kivillanó hófehér bőre láttán. Nem voltam prűd, vagy ilyesmi, de ezt akkor sem tudtam megemészteni.
- Mégis mi a francot művelsz? – vontam kérdőre.
- Nem fogok megtépázott öltözékben parádézni – húzta fel az orrát.
- De akkor is lehetnél egy kicsit tekintettel másokra. Például rám. Nem kéne így belemásznod a képembe.
A hangom egyre cincogósabbá vált, ami nem kerülte el a figyelmét. 

- Ha akarnék bármit is tőled, azt az engedélyed nélkül is megkapnám… abban biztos lehetsz – suttogta a fülembe, és nem győzte kordában tartani a gonosz vigyorát, ami csak nem körbeért a képén.
Ennek így nagyon nem lesz jó vége. Döbbentem rá, és elhúzódtam tőle. Jól rám ijesztett, és ha nem vagyok észnél – még vissza is fog élni vele. Jobb, ha most állítom le, míg nem lépi át azt a bizonyos határt. És amíg még én is tudom, hogy mit is akarok.
- Szerintem felreértettél valamit, Loki – kezdtem kedves hangon, és visszaléptem mellé. – Finoman szólva sem vagy az esetem. Inkább ne is erőltessük, mert sírás lesz a vége.
Egy pillanat alatt elvörösödött a szégyentől. Nem valószínű, hogy túl gyakran visszautasítják, a határozott igenekhez lehet hozzászokva.
- Itt helyben megbüntethetnélek – fenyegetőzött. – Fogalmad sincs róla, hogy mekkora hatalmam van. Eltörpülsz mellettem, gyenge kis emberlány…
- Hát az biztos, hogy dicsekvésben te vagy a király – néztem fel rá. – Viszont te is tudod, hogy nem illik hencegni – leckéztettem. 

- Egyáltalán nem veszel komolyan – sóhajtotta dühösen, amitől nekem egyre jobb lett a kedvem.
- Ne mérgelődj kedves, még a gyomrodra megy – vigyorogtam a képébe.
- Nehéz nyugodtnak maradni melletted. Folyton pimaszul viselkedsz. Mutass egy kis tiszteletet!
- Majd ha fagy – vágtam rá csípőből.
A mérge azonnal elpárolgott, átadva a helyét a zavartságnak. Egyből behúzta a szájzárat.
- Na, most mi van? Valami rosszat mondtam?
- Nem szeretem a jeget és semmi mást sem ami a hideggel kapcsolatos – közölte szűkszavúan. Ez egyből felkeltette az kíváncsi énemet.
- Hát, de miért nem? – faggatóztam. – A tél az egyik kedvenc időszakom. Jókat lehet mókázni, és olyan szép, amikor mindent belep a frissen hullott hó…
- Elég! –mordult fel. – Ne csak a szád járjon. Öltözz már végre!
- Jaj, de nagyon ideges valaki – gúnyolódtam vele. – Félsz, hogy a hidegtől tönkremegy a hajad? Vagy, hogy lefagynak az ujjaid? – találgattam, miközben az utolsó simításokat végeztem magamon.
- Még csak a közelében sem jársz, és egyébként sincs semmi közöd hozzá. Legyen annyi elég, hogy nem szeretem és kész!
- Bocsánat, nem tudtam, hogy ez hivatali titoknak minősül – forgattam a szemem, aztán megindultam az ajtó felé. 

Naná, hogy a sarkamban volt. Annyira azért nem idegesítettem, hogy ne akarjon folyton az aurámba mászni.
- Azért engem továbbra is érdekel, hogy mit titkolsz.., és ha te nem, akkor majd valaki más elmondja nekem. Mondjuk Thor – dünnyögtem magam elé.
Abban a másodpercben megragadta a vállamat és a falhoz szorított. Nem volt túl kíméletes, de nem akartam könyörögni vagy félni tőle, bármennyire is szeretné.
- Szörnyű vagy. Még az emberekhez mérten is – szidalmazott, de én már régen túl voltam azon, hogy ilyesmiket magamra vegyek.
- Talán előbb nézz magadba! Elrabolsz, akaratom ellenére itt tartasz és még bunkón is viselkedsz. Ki is az igazi szörnyeteg? – szegeztem neki a kérdést. Ettől enyhült a szorítása, majd el is engedett.
- Most már tényleg menjünk! – szólt rám, de a feszültség eltűnt a hangjából.
- Rendben – értettem egyet. – De azért később ugye elmondod, hogy mi ez az egész? – néztem rá könyörgő, kiskutya szemekkel. 

- Tényleg nem tudsz leszállni a témáról? Vagy a felfogásoddal van a probléma? – szúrt belém. Ennyit a jó hangulatról.
- Ne sértegess! Nehogy azt hidd, hogy neked bármit lehet, csak mert Istennek képzeled magad – fortyantam fel.
- Egyébként az vagyok.
- Egyébként nem érdekel.
Valószínűleg roppant vicces látvány lehettünk, ahogy csiga tempóban araszoltunk végig a folyóson, és fél percenként egymásra acsarkodtunk.
- Nem is tudom, miért kell nekem veletek ennem. Úgyis kilógok a sorból, tehát akár vissza is mehetek.
Már azon voltam, hogy ezt valóra is váltsam, de Loki szabotált.
Felkapott a vállára és gyors iramban megindult lefelé a lépcsőn.
- Most azonnal tegyél le! –ripakodtam rá, de válaszra sem méltatott. Egyszerűen nem éreztem biztonságban magam, és ő még jól is szórakozott ezen.

Az öröme nem tartott sokáig, közbeszóltak – amiért áldom az eget, mert már kezdtem reszketni.
- Loki! Tedd le a lányt! Miféle viselkedés ez? – csattant fel egy nagyon ideges női hang, közvetlen előttünk.
Fél pillanattal később újra a saját lábaimon álltam, és pont elkaptam ahogy a díszes asztaltársaság jót derül rajtam. Annyira tipikus, hogy még egy vacsorán se tudok úgy részt venni, hogy ne égjek be. Morcosan kullogtam a kijelölt helyemre, és reméltem hogy innentől kezdve nem velem foglalkoznak majd. Ez többé kevésbé teljesült is, elvégre minden csoda három napig tart.
- Eltekintve a történtektől, bízom benne, hogy jól fogod itt érezni magad – szólított meg a hölgy, aki az előbb a védelmébe vett. Ebben ugyan erősen kételkedtem, de olyan kedvesnek tűnt, hogy nem volt szívem megbántani. 

- Oh, még be sem mutatkoztam – jutott eszembe az illem. – A nevem, Adelaida.
- Az én nevem Frigga. Thor és Loki pedig a fiaim.
Ha nem mondja, hogy milyen rokoni szálon kötődik Lokihoz, akkor is kitaláltam volna. Ahogy rájuk nézett, az mindent elárult. Lehettek akármekkorák, neki mindig a pici fiai maradtak. Ezen máskor jót mosolyogtam volna, főleg hogy Thort pici fiúként elég elképzelhetetlennek tartottam. De annyira őszinte volt ez tőle, hogy nem lehetett nem komolyan venni. A szomorúság átvillant bennem egy pillanatra. Ez így volt tökéletes, amilyennek lennie kellett. Amilyenben nekem sosem volt részem.

- Valami baj van? – szólított meg Frigga, és Loki tekintetét is magamon éreztem.
- Nem, nincs semmi baj. Kicsit máshol jártak a gondolataim – mentegetőztem. Gyorsan a vacsorára tereltem a szót, amit már elkezdtem kóstolgatni. Reméltem, hogy ez eltereli a figyelmüket a füllentésemről, de ahogy találkozott a tekintetem Lokiéval, egyből tudtam, hogy őt nem lesz olyan könnyű meggyőzni. Talán lehet vele egyezkedni. Ha én megosztom vele az unalmas kis életemet, akkor remélhetőleg ő is felbátorodik és mesél magáról.
Miután végeztünk, felálltam és megköszöntem az ételt. Ma tényleg túlteljesítem önmagam.
- Ízlett? Jóllaktál? – kérdezte Frigga. Nagyon úgy tűnik, hogy felettem is elkezdett anyáskodni. Ez zavart egy kissé, mert nem voltam hozzászokva, de jól is esett.
- Igen, nagyon is – bólogattam. Ez egy érzékeny terület volt, de pozitívan csalódtam. Annyi furcsaság vett körül, hogy komolyan aggódtam a finnyás gyomrom miatt. Kellemetlen lett volna beégni, és megsérteni őket. Talán nem is kéne Lokira haragudnom, amiért piszkál – tényleg nagyon emberien viselkedem. De mentségemre legyen mondva, az vagyok.

- Ne vedd sértésnek, de nem éreznéd jobban magad egy kényelmesebb ruhában? – szúrt be egy nagyon is témába vágó kérdést.
- Igazság szerint nem volt időm összecsomagolni, így csak abból gazdálkodhatom, ami rajtam van – feleltem vigyorogva. Humorral könnyebb kezelni a stresszes helyzeteket is, legalább ebben jó vagyok. De jelen esetben nem sikerült célt érnem.
- Fiam!  - fordult Lokihoz. – Te tényleg nem tanultál minimális jó modort sem?
- Én egyáltalán nem… - próbált mentegetőzni, de ez nem az a helyzet volt, amikor lehetőséget kapott a védőbeszédre.
- Így gondoskodsz a vendégedről? Ott az a rengeteg ruha, és te fel sem ajánlod – Frigga egyre jobban belelovalta magát a fegyelmezésbe, nekem pedig nem volt kedvem leállítani. Még rá is játszottam kicsit.
- Nem szeretnék kellemetlenséget okozni – pislogtam magam elé. A hangom talán még sosem csengett ilyen hamisan.
- Na, erről beszéltem. Kedves, udvarias lány, te meg nagyon illetlenül viselkedsz fiam. Szégyenbe hozol minket…  - miközben megdorgálta, én kitartóan bólogattam hozzá. Mindezt ártatlan pillantásokkal megtoldva, majd kivárva a megfelelő pillanatot – nyelvet öltöttem Lokira.
Semmibe veszel, és alacsonyabb rendűnek tartasz magadnál… akkor felesleges is ezt megcáfolnom.

- Most már keressetek más áldozatot! – kapta fel a vizet Loki, és felugrott a helyéről. – Asszonyok… csak a gond van velük – morgolódott és szó nélkül távozott. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a nevetés.
Először mindenki csak nézett, a döbbenet az arcukra fagyott. Aztán szép lassan ők is csatlakoztak hozzám, Friggát kivéve. Ő még mindig Loki viselkedésén bosszankodott.
- Nem kell komolyan venni, csak simán nem bírja a stresszt – intettem le, amikor megint sopánkodni kezdett. – Jól érzem magam, csak most még minden elég döcögős – ismertem be.
- De ez akkor sem indokolja, hogy így viselkedjen veled – vonta össze a szemöldökét.
- Szerintem minden rendbe fog jönni – bizonygattam, de amikor láttam hogy ebben komolyan kételkedik, gyorsan hozzátettem:
- Ez olyan emberi megérzés. Be szokott jönni.
Ellágyultak a vonásai.
- Nagyon rendes lány vagy, és egész biztos hogy nem véletlen, hogy téged hozott ide Loki.
- Igen. Az nyilván nem véletlen – helyeseltem, kevésbé lelkesen. Véletlenek márpedig nincsenek…
- Oh, nem. Azt hiszem, félreértesz. – Óvatosan megemelte az államat, hogy a tekintetünk találkozzon.
- Ezzel csak arra akartam utalni, hogy még a fiam sem tudhatja hogy mi miért történik. Ehhez semmi köze a külsőségeknek, vagy a múltnak. Talán pont a sors döntött így, hogy ide vezérel. Az okok pedig idővel kiderülnek.
Egy hangyányit sem voltam közelebb a megoldáshoz, de perpill az érzelmeimmel viaskodtam. Még soha senki nem volt ennyire kedves hozzám. Ha másért nem is, ezért már megérte ide jönni.
Hogy a Lokival való kapcsolatom hogyan alakul tovább, arról gőzöm se volt. Inkább csak Frigga aggodalmát akartam eloszlatni.
De mi lesz az enyémmel? Engem ki fog megnyugtatni, hogy minden rendben lesz…

Ezekkel a gondolatokkal eltelve sétáltam vissza a szobámba. Hajlamos vagyok rá, hogy teljesen kilépjek a valóságból, ha egy téma nagyon foglalkoztat. Ilyenkor aztán ön és közveszélyes vagyok, újabb lehetőség adva a népek szórakoztatására.
De most ezzel sem volt gond. Benyitottam a szobába, és egy pillanatig azt hittem rossz helyen járok. A berendezés némiképpen átalakult. Loki kissé nehezen viselte az anyai szigort, vagy csak egyéni dizájnra törekedett. De nem csak a berendezés, hanem ő maga is megváltozott. Morcosan és legfőképpen kéken heverészett az ágyon, és még csak figyelemre sem méltatott. Tátott szájjal néztem, de képtelen voltam ésszerű magyarázatot találni. Aztán mire kettőt pislogtam, visszanyerte az eredeti állapotát.
- Mit bámulsz? Érdekes látvány vagyok? – förmedt rám.
- Semmit. Csak azt hiszem rosszul láttam valamit. Nem jók itt a fényviszonyok – mentegetőztem.
- Nagyon helyes.
- Elmegyek zuhanyozni – hebegtem és a fürdőig hátráltam. Nem válaszolt, aminek külön örültem. Annak meg még jobban, amikor közénk került az ajtó. Nem mintha túl sok védelmet jelentene, de olyan ádáz arckifejezéssel meredt rám, hogy nem volt kedvem alaposabban megvitatni azt a bizonyos „semmit”.